Hagyomány, diákhagyomány


Sorozatunkban a selmeci diákhagyományok kialakulásába, változásába és fontosabb elemeibe teszünk bepillantást azért, hogy ne csak e hagyományok őrzői, hanem az érdeklődők is megismerkedhessenek velük. Az első részben tekintsük át, hogy mit is értünk hagyomány alatt, hogyan és miért jöttek létre a diákhagyományok, miképpen vált Selmec hazánkban a diákhagyományok kiindulópontjává.

Hagyomány

Hagyomány alatt a régebbi korokból, időszakokból többnyire nemzedékről nemzedékre szálló és valamely közösségben továbbra is fennmaradó, érvényesülő szokást, erkölcsöt, ízlést, felfogást, szellemi alkotást értjük, amely többnyire íratlanul vagy néha írott feljegyzésekben megmaradt. Tehát hosszabb idő kell ahhoz, hogy egy hagyomány kialakulhasson és fennmaradhasson, viszont ezen időszak alatt változhat, módosulhat, mivel gyakorlása többnyire nem szigorú szabályokhoz kötött. Fontos az is, hogy a hagyományok fennmaradásának záloga az, hogy azokat valamely közösség a sajátjának ismerje el, őrizze és adja tovább későbbi nemzedékeknek. (Megjegyzendő, hogy nálunk a korábbi évszázadokban a hagyomány és a hagyaték között nem tettek különbséget, mindkettőt a hagyomány szóval illették.)

Mindaddig, amíg nemzedékről nemzedékre akadnak olyanok, akik tisztelik, őrzik a hagyományokat, addig van esélyük fennmaradni, tovább élni, viszont ha a közösség tagjai szakítanak a hagyományokkal, akkor óhatatlanul elsorvadnak, elhalnak. Azonban annak is tanúi lehetünk, hogy elfeledett hagyományokat későbbi hagyománytisztelők újjáélesztenek.
A hagyományoknak sokféle típusa, csoportosítási lehetősége van, amelyeket nem részleteznénk. Elég megemlíteni a családi hagyományokat (pl. keresztelés, házasságkötés, temetés), vagy a népi hagyományokat (karácsony, húsvét, Luca napja, fosztás, szüreti felvonulás, aratóünnepség), melyek java részét még ma is gyakoroljuk, megéljük. De beszélhetünk irodalmi, népzenei hagyományokról, miként szóhagyományról, szájhagyományról is. Nézzük azonban, hogy a minket most jobban érdeklő diákhagyományok miként, hogyan is alakultak ki.

Diákhagyomány

A diákhagyományok a diákélet során az iskolákban jöttek létre hosszabb idő alatt, kialakulásukat Európában a XII. századig lehet visszavezetni. A középkori, kora újkori egyetemeken (pl. Pádua, Heidelberg, Wittenberg) tanuló diákok többnyire a jól szervezett iparoscéhek évszázadok folyamán kialakult közösség összetartó szokásait vették át, amit aztán saját magukra formáltak. Az ún. vándordiákok (peregrinusok) révén hazánkba is eljutottak ezek a hagyományok, amelyek először a protestáns kollégiumokban, elsősorban Debrecenben és Sárospatakon vertek tanyát a XVI-XVII. században, amelyek aztán a XVIII. sz. második felétől – a diákautonómia fokozatos gyengülésével – mindinkább elhalványultak. Viszont ezzel szinte egyidőben a selmecbányai Bányászati és Erdészeti Akadémián a német diákhagyományok átvételével a hagyományok gyakorlásában és őrzésében erősödés tapasztalható.

A selmeci diákhagyományok kisugárzása ma is tapasztalható oktatási intézményeinkben, hiszen nincs olyan középiskola, ahol végzéskor ne szerveznének ballagást, amely több egyetemünkön, főiskolánkon, újabban általános iskolánkban is szokássá vált. A diákok az iskolától búcsúzva a Ballag már a véndiák… című dalt éneklik, miközben végig vonulnak iskolájukon és az annak helyet adó településükön. A ballagás napján, pontosabban éjszakáján a végzősök felkeresik tanáraikat, s szerenáddal fejezik ki tiszteletüket. A felsőoktatási intézmények elsőéves hallgatóikat gólyatáborban fogadják, amely gólyaavatással, gólyabállal zárul. A középiskolák végzős diákjai szalagot tűznek fel, amellyel hírül adják, hogy hamarosan befejezik tanulmányaikat. Az utolsó tanítási napon a búcsúzó évfolyamok diákjai vidámballagás keretében, vicces öltözékekben bolondoznak iskolatársaikkal, végig látogatva iskolájukat, városukat. Mindezen hagyományok – talán nem meglepő – mind Selmecről származnak, az ott kialakult diákhagyományok tovább élései, ill. módosulásai.

Selmeci diákhagyományok

A selmeci diákhagyományok kialakulásában, fennmaradásában döntő szerepe volt a városnak, Selmecbányának, amely a középkori Magyarország egyik leggazdagabb szabad királyi bányavárosa, s a bányászati és kohászati, majd erdészeti felsőoktatás központja volt. A selmeci akadémiának – annak európai hírű oktatása miatt – számos külföldi hallgatója is volt, akiknek köszönhetően a németországi diákszervezetek, a Burschenschaft-ok mintájára alakultak ki a selmeci diákszokások. Ehhez azonban az is kellett, hogy a bányászat-kohászat hanyatlásával Selmec a XIX. század végére fokozatosan elszigetelődött, „alvó várossá” vált, amit az akadémisták (az akkori egyetemi hallgatók) uralhattak.

Jelentős fordulat következett a hagyományok gyakorlásában és őrzésében 1918 decemberében, amikor az ismert történelmi események miatt a Bányászati és Erdészeti Főiskola költözni kényszerült. Az új székhelyen, a polgári Sopronban is adottak voltak azonban azok a feltételek, amelyek keretében végül is fennmaradhattak a selmeci diákhagyományok, a hallgatóság körében tovább élhetett a „selmeci szellem”. A bányászati-kohászati oktatás Miskolcra való átköltöztetése, mely 1949-1959 között zajlott, viszont törést okozott a hagyományőrzésben, mivel az erdészszaktól térben elváltak az évszázados testvérszakok. Ezt fokozta még az ’50-es évek sajátos politikai légköre, amelynek keretében igyekeztek a reakciósnak kikiáltott selmeci diákhagyományokat elsorvasztani. Ez azonban csak részlegesen sikerült, mert akkor is voltak hallgatók, akik a megfélemlítések, megtorlások ellenére vállalták a múltat, s nem engedték elsorvasztani több évszázados örökségünket.

Fontos kiemelnünk, hogy a selmeci diákhagyományok őrzésének letéteményesei maguk az egyetemisták. Ők azok, akik Sopronba, ill. Miskolcra kerülésükkel megismerkednek ezek elemeivel, megélik azokat, majd átadják őket az utánuk következő évfolyamoknak. Ebben segítségükre van néhány egyetemi oktató és jónéhány végzett erdő-, bánya- és kohómérnök is, akik életre szólóan elkötelezték magukat a hagyományőrzéssel. S örömteli az is, hogy a selmeci diákhagyományokat nemcsak a tradicionális szakok hallgatói viszik tovább, hanem abba becsatlakoztak a Sopronban, Miskolcon, Székesfehérváron és Dunaújvárosban alapított új szakok is.

Mit is jelentenek nekünk a selmeci diákhagyományok? Bizonyára jóval többet, mint néhány elszigetelt, Selmecre visszavezethető szerveződés szokásainak tovább örökítését. Jóval többet, mert a mai magyarországi diákhagyományok innen nőttek ki, s váltak az országban általánossá. A selmeci diákhagyományok egyediségét, különös értékét mi sem bizonyítja jobban, hogy azt az UNESCO Magyar Nemzeti Bizottsága 2014-ben a Szellemi Kulturális Örökség Jegyzékére felvette.

Szerző: Bartha Dénes