A valétálás

 

„Hogy mit jelent a ballagás a selmeci diáknak, azt – úgy vélem – csak ennek az Alma Maternek fia tudja megérteni. Nincs mit szégyenkeznünk azon, hogy még a vén professzoroknak is könnybe lábad a szemük, amikor látják a zöldszalagos menetet.” – írta Roth Gyula professzor 1943-ban a Bástyánk c. főiskolai lapban. A valétálás az egyetemi élet egyik utolsó, de legfontosabb mozzanata, melyre ország-világ figyel. Nézzük, hogy e nemes hagyomány mikor és milyen körülmények között jött létre, s milyen formában maradt fenn napjainkig.

 

A valétálás gyökerei

A selmecbányai akadémiáról ered a valétálás, a diákélettől való búcsúzkodás hazai szokása, s ennek módosulása a ballagás, mely a 2. világháború végétől – immáron soproni közvetítéssel – a hazai közép- és felsőfokú oktatási intézményekben általánosan elterjedt. A valétálás a latin (bene) valete szóból ered, mely magyarul annyit tesz: isten veletek / éljetek boldogul. Az első valétálás (vagy röviden valéta) feltehetően 1830-ban volt Selmecbányán, legalábbis írásos emlékünk innen maradt fenn. Az 1830–40-es években a valétáló akadémikust a többiek a „Bemooster Bursche zieh ich aus”, s más burschdalok éneklése mellett kísérték a – ma már nem létező – bélabányai városkapuhoz, a kapuhoz ütötték, majd farbőrre ültették, meghintáztatták, s a kapun át kilódították a városból.
A valétálás ma ismert formája az 1850–60-as években alakult ki. A menet az erdészeti szakok-tatás épületéből, a Fortuna-háztól indult, ahol legelöl a balekok cipelték a valétánsok poggyászát. Utánuk a cigánybanda következett, majd négyes sorokban, egymást átkarolva a hallgatók, kiknek kalapját tölgy- vagy cserlomb díszítette. A menet diákdalokat énekelve járta végig a város utcáit. A ballagást este a városi Vigadóban a valétabál követte, ahol éjfélkor lecsavarták a lámpákat, s a valétálók – menyasszonyukkal vagy menyasszonyjelöltjükkel az oldalukon – körüljárták a tánctermet, miközben a „Ballag már a vén diák” c. nótát énekelték.
A XIX. század végén a ballagási menet az 1892-ben megépült Erdészeti Palotától indult, a valétálók abban a tanteremben gyülekeztek, ahol az utolsó előadást hallgatták, s onnan indultak kísérőikkel a városba. A menetet az akadémia legidősebb hallgatója nyitotta virággal és cserfa-lombbal díszített hosszú bottal a kezében. Utána lépdeltek a szemeszterek veteránjai, annyi zöld szalaggal a kalapjukon, ahány szemesztert „túlteljesítettek” az akadémián. Őket kísérte az elmaradhatatlan cigánybanda, kiket a valétaelnök követett, majd négyes sorokban egymást átkarolva, a vállukon átvetett tengerzöld valétaszalaggal a ballagók. A menetet a többi évfolyam hallgatói zárták le, kik kígyóvonalban, szalamanderben lépkedtek, s a többiekkel együtt énekel-ték a „Ballag már a vén diák” c. dalt. A sorozat korábbi részeiben is említett céheknél ugyanis szokás volt a libasorban (Gänsemarsch) történő felvonulás, a vándorútra induló mesterlegényeket is ennek keretében búcsúztatták. Az akadémisták szalamanderjének, kígyózó sorban való felvonulásának ez az alapja.
A szalamanderezők sok esetben koffereket és egyéb tárgyakat vittek a hátukon, rendszerint olyasmit, ami a tanulás hosszú évei alatt szorosan összenőtt egy-egy valétáló életével. A ballagást természetesen búcsúlakoma követte Wintrinél, azaz Winterstein Bernáthnál, aki a Vigadó bérlője volt hosszú időn keresztül. Itt a valétaelnöknek nagy, ünnepi búcsúbeszédet kellett mondania, amelyet a selmeciek oly komoly érdeklődéssel vártak, mint a miniszterelnök programbeszédét.
Amikor a diák a záradékolt indexet kezébe kapta, azaz filiszter lett, akkor először is oldalba rúgta háromszor a főiskola központi épületét (a Fritz-házat), azután a Leibfuchsa és egy másik balek megfogta a panyókára vetett grubenrock végét, s a filiszter hátán azt nádpálcákkal ütögették. Így porolták ki egészen a városkapuig, ahol már kocsik várták, s a szó szoros értelmében kirúgták, jelezve, hogy most már ők az urak Selmecen. Egykoron a mesterlegényeket is így kísérték céhtársaik a városkapukhoz, ahol a búcsúzó megitta az utolsó korsó sörét, amelyet azután – ősi keleti szokás szerint – a kapu szögletkövén összetört, hogy abból többé soha senki se ihasson. Ez a szokás ragadt át a középkori vándordiákokra is, ahonnan aztán meggyökeresedhetett az egyetemi városokban, így Selmecbányán is. Az 1848–49-es években, de különösen a kiegyezés után meginduló magyar nyelvű oktatás miatt sok selmeci hallgató vette a vándorbotot, s állt át a monarchia utódállamainak akkoriban alakult akadémiáira (pl. Leoben, Přibram), ahol meghonosították a selmeci diákszokásokat. Így például a „Philistrierung”-nak nevezett leobeni valétálás 1876-ban folyt le először az ottani akadémián.
Az utolsó selmeci valétálásra 1914 tavaszán került sor, mert az első világháború, később az elcsatolás nem tette lehetővé annak további megrendezését.

Valétakönyvek, valétaívek

A valétálás rekvizitumai között meg kell említeni a valétakönyveket és valétaíveket is, melyek eredete közel két évszázados múltra tekint vissza, mivel az 1830-as években már teljesen kialakult formáikkal találkozunk. A valéta- (vagy másnéven emlék-) könyvek különböző nagyságú, finom kivitelű, aranykötésű albumok (kezdetben még kötetlen emléklapok) voltak. A búcsút mondó hallgatók az utolsó szemeszter vége felé az évfolyamtársakkal és a jó cimborákkal búcsúsorokat írattattak a valétakönyv lapjaira, gyakran kimunkált rajzok vagy festmények kíséretében. Ezen ábrázolások leggyakoribb motívumai természetesen Selmec fontosabb épületei közül kerültek ki, így a Leányvár, a Schacht, a szélaknai kapu, az Arany bányamécseshez címzett fogadó szerepel vezérmotívumként. Az 1850-es években megjelenő emlékkönyvekben már a beírók árnyképei is megtalálhatók, melyek a fényképeket pótolták. A fényképes albumok az 1860-as években jelennek meg először, s válnak általánossá. Az első tablók készítését az 1870-es évek közepére datálhatjuk, melynek kicsinyített másait az 1890-es évektől kezdődően mint-egy másfél évtizedig a valétabálok meghívójára is rátették.
A valétakönyvekhez hasonlóan elfelejtett hagyomány a valétaív vagy emlékív. Ez díszes, művészi rajzokkal keretezett, esetenként „Erinnerung an Schemnitz” feliratú, nagyalakú rajzlap volt, melyet a balekok nyakukba akasztott rajztáblán hordtak szét a városban, s a valétánsok nevé-ben emlékül aláírattatták minden valétálóval, jóbaráttal, tanárral. A neve mellé mindenki odaírta vulgóját, s azt is, hogy hová való. Ezeket az emlékíveket egykor a három akadémiai kar öszszes valétánsa aláírta, ami az összetartozás egyértelmű megnyilvánulása volt. A valétaívek díszes rámában aztán ott lógtak az erdészlakok, bánya- és kohófőnöki szobák falán, emlékeztetve a tovatűnt diákévekre, s az azoknak otthont adó városkára, Selmecre.

A valétálás napjainkban

Sopronban a valétálás estéjén (napszálltakor) a végzősök és az őket búcsúztató alsóbb évesek az egyetem főépülete előtt sorakoznak fel, természetesen ezen ünnepi alkalomról a hozzátartozók sem maradhatnak el. A rektor és a valétaelnökök ünnepi beszéde után a búcsúzók átadják az egyetem zászlaját a búcsúztatóknak, majd a rektor kitárja az egyetem kapuját és a valétamenet megindul. Ennek első részét a szalamanderezők adják, akik négyes sorokban, S-alakban haladnak előre, miközben kezükben bányászlámpát lóbálnak. Őket követik a tanárok, majd a valétánsok zárják a menetet, kiket két oldalt fáklyát vivő alsóbb évesek kísérnek. A diáknótákat éneklő lassú menet a Főtérre tart, útjukat a polgári házak ablakaiban égő gyertyák keretezik. A főtéri polgármesteri búcsúztatást követi a valétabál, ahol éjfélkor a valétánsok leveszik a szalagjukat, s a valétaelnök is átadja tisztségét.

Szerző: Bartha Dénes

Az írás korábban megjelent A Mi Erdőnk c. folyóiratban, a szerző engedélyével közöljük újra.